...Alan Wilder & Paul Kendall. Ott voltunk.
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat és valamilyen emészthető/értelmes formában leírni mindazt ami eszembe jut. Vasárnap, hajnali 2:23-van és nemrég értem haza, tehát az élmény még nagyon friss.
Nagyon kalandosra sikeredett az egész történet. Részben azért mert a dél-izlandi Eyjafjallajökull vulkán kiütötte fél Európa légiközlekedését, ami Alant is meggátolta abban hogy normális módon, viszonylag kipihenve és nyugodtan érkezzen Budapestre, részben a társaságunk magánéleti problémái gördítettek elháríthatatlannak tűnő akadályt a részvétel elé. Tulajdonképpen még az este 8-ra megbeszélt találkozó előtt egy órával is kétséges volt hogy ott leszünk-e. Aztán ilyen-olyan módon Alanék is és mi is megérkeztünk a helyszínre, ráadásul én még egy nagyon sok éve nem látott régi barátommal is találkoztam, akivel a szakközépiskola 4 évét gyűrtük le együtt, rengeteg Depeche Mode klubbal és sörrel súlyosbítva.
Így indult tehát az este, ami végül számomra rendkívül felemelő volt. Elég későn érkeztünk meg a Diesel Club épületéhez, ennek ellenére a kapuk még zárva voltak, így egy iszonyú hosszú sor végére kellett beállnunk. Mivel a jegyelővétel elintézése sem sikerült - ez a történet egy külön posztot érdemelne - kicsit aggódtunk hogy beengednek-e ennyi embert és ha igen, akkor nem mi leszünk-e aki előtt kirakják a megtelt táblát. Szerencsére hamar elindult a beléptetés és nagyon hamar be is jutottunk, ami után csak a szerencsétlen jegypénztáros sráccal egyezkedő (nem értették meg hogy nem ő találta ki a szabályokat és ha megpróbálná átlépni ezeket, elveszítené az állását) tipikus ügyeskedőkön kellett átverekedni magunkat és már bent is voltunk az E-klub falai közt. E-klubot írtam, mert szinte semmi nem változott a régi idők óta, meg is állapítottuk hogy minimum 10 éve jártunk itt, de minden ugyanaz. Én talán egy kicsit régebben jártam ebben az épületben, akkor is csak azért, mert felléptünk akkori techno-trance formációnkkal. Nem kell röhögni, mi nagyon élveztük a dolgot, még videoklipet is ezen a fellépésen forgattunk, ami aztán a Z+ televízió toplistáján hetekig előkelő helyen szerepelt (még első is volt hűűűűűűűűű. igaz, az pont egy egyszerű, idétlen szám volt). A kötelező sörözés és anekdotázás után bementünk a nagyterembe, ahol addigra már a szép számú közönség nagy része felvette a szardíniakonzerv pozíciót.
Hamarosan el is kezdődött a Strange Hour. A műsort felkonferáló fickó (elnézést, sajnos nem tudom ki volt ő) röviden elmondta hogy mennyire kevesen múlt hogy ebből az estéből nem lett semmi, amit végül Alan mentett meg. Persze legtöbben más forrásokból már tudtuk, hogy a London-Budapest távot közvetlenül repülőgép helyett úgy próbálta megoldani, hogy a Eurostarral Londonból Brüsszelbe utazott vonattal, majd a tervek szerint Brüsszelből jött volna repülővel, de sajnos addigra ott is leállították a légiforgalmat. Így autót béreltek, és közel egy nap utazás után érkeztek meg. Ezért a srác azt kérte, hogy háromszoros szeretettel fogadjuk Alanékat, de ezt felesleges volt kérnie, mindenki pontosan tudta hogy miért van ott: Alan egy legenda, és általánosan elfogadott tény hogy zseni, akit mindenki nagyon-nagyon nagyra tart. És természetesen aki mindenkinek nagyon hiányzott, akár Recoil van a neve mellett a plakátokon, akár Depeche Mode. Arról pedig továbbra sem tett le senki, hogy egyszer újra a DM tagjaként álljon színpadon. De legalább csináljanak együtt még legalább egy lemezt.
Először Paul Kendall lépett színpadra egy technikus kíséretében, aki a színpadon elhelyezett MacBookoknak megadta a kezdő lökést, majd megjelent Alan is, a közönség pedig végtelen hálával és szeretettel fogadta őket.
A műsor inkább egy DJ-set-szerű fellépés volt laptopokkal, kontrollerekkel és egy Moog szintetizátorral kiegészítve, nagyon erős vizuális támogatással. A Recoil klasszikusok közé bekerült a Never Let Me Down Again egy mixe is, amire tétova karlengetés volt a válasz. A közönség örült neki, de mintha nem értette volna hogy most hogy kellene viselkednie, hiszen Depeche Mode dal, de nem DM koncerten vagyunk. Mindenesetre a probléma megoldódott. Nekünk nagyon tetszett a műsor, valami elképesztő módon sikerült szétszedni és újra összerakni a dalokat, némelyikre egy ideig rá se lehetett ismerni. A játszott változatban nekem mindegyik nagyon tetszett, közben arra gondoltam hogy általában nem szeretem ha valaki bármit próbál kedvenceim dalaival kezdeni, ha azonban maga az alkotó értelmezi újra, akkor mindig sokkal jobban sikerül. Így volt ez most is. De lehet hogy ez csak az én rögeszmém. A műsor annyira hihetetlenül jónak tűnt, hogy egy másodpercre sem zökkentem ki, végig nagyon élveztem ahogy az Alan védjegyének számító aprólékos és összetett dalok néhol teljesen átalakítva, néhol pedig lecsupaszítva hömpölyögnek, megtartva eredeti hangulatukat, mégis valami újat létrehozva. Láthatóan Alanék is jól érezték magukat, talán csak egy-egy pillanatra lehetett a fáradtság jeleit észrevenni az arcukon. Nem gondoltam volna hogy még egyszer látni fogom Alant élőben egy színpadon, ezért is volt roppant fontos számomra, hogy ott legyen. Azt hiszem, elég sokan voltunk így ezzel.
Igazából nehéz visszaadnom az érzéseket mert még mindig nem tisztultak le. Az viszont biztos hogy számomra egyetlen zavaró dolog történt. Sajnos a videóban volt néhány állatkísérletes felvétel is, amiket én már egyébként ismertem és azóta is igyekszem jó mélyre elásni magamban, de egyébként sem tudom soha elfelejteni a szerencsétlen, értelmetlenül kikötözött, a koponyájuk tetejétől megszabadított majmok tekintetét. Nem akarok belemenni a témába, de az állatok kínzását és az állatkísérleteket elítélem. Mindig nagyon megvisel ha ilyen dolgokat látok, vagy ilyesmikről hallok, ezért ezt a néhány pillanatot mindenképpen az este személyes mélypontjaként értékelem. Hazaérve azonnal meg is ölelgettem öreg házitigrisemet, hálát adva a sorsnak hogy hozzám sodorta 16 évvel ezelőtt.
Sajnos a műsornak viszonylag hamar vége lett és ráadást sem kaptunk, bár azért visszajöttek Alanék egy pár pillanatra, integettek és kezet fogtak néhány emberrel az első sorból.
Ezután a szokásos 80-as évek/szintipop/Depeche Mode klub-bulival folytatódott az este, ami egyébként kellemesnek ígérkezett, de nekem sajnos vizsgáznom kell délután, ezért néhány sör elfogyasztása és néhány klasszikus (It's Called A Heart, Get The Balance Right, Das Model, Radioactivity, World In My Eyes, Never Let Me Down Again, Personal Jesus, Don't Go, Smalltown Boy, Sweet Dreams, stb) után haza kellett indulnom.
Ezek után pedig már nagyon várom hogy a megrendelt Recoil Selected deluxe box set megérkezzen, és nézegetem a YouTube videókat az eddigi fellépésekről.
Hát ennyi. Köszönöm Alanéknak a felejthetetlen estét és sok sikert kívánok nekik a ma esti prágai fellépéshez is.
Szombati update: Éjjel valamiért úgy tűnt hogy a Blog.hu nem akarja elmenteni a posztot, végül feladtam a próbálkozást azzal hogy majd délelőtt megnézem, de most meg azzal fogadott a rendszer, hogy félig benne van a szöveg. Úgyhogy egy kicsit rendbe szedtem, és az este folyamán telefonnal készült egyetlen képemet is beillesztettem. Olyan amilyen, de illusztrációnak megteszi. Utólag olvasva a poszt is kaotikus egy kicsit, de így hagyom, mert így adja vissza leghitelesebben azt, hogy hogy éltem meg az egészet.
Hétfői Update: Komoly szerencsétlenkedés folyt itt kérem szépen. Csak ma vettem észre hogy valami nem stimmel ezzel a poszttal. Kiderült hogy a második alkalommal sem bírtam úrrá lenni rajta, és maradt publikus, ám vázlat státuszban. Rendkívül ügyes vagyok :)
Sokkal későbbi update: igen, közben én is láttam a videót, amin Alan beszél az ideútról és megmutatja a saját kocsiját, amivel jöttek. Csak elfelejtettem átírni, de már így marad, lássa mindenki a bénázást :) Hamarosan a hosszúra nyúlt szünet végére is pontot teszünk.
